Irodalmi-színházi március

A márciusi blogbejegyzés témája az Irodalom és színház sétához kötődik. Miért pont irodalom és színház? A hónap bővelkedik irodalmi és színházi emléknapokban és ünnepelhettük egy Tokajhoz kötődő - színházi berkekben jól ismert - személy évfordulóját is. Hogyan lesz egy lázadó kamaszból színházigazgató? Mindjárt kiderül.  

Március 3-án emlékezhettünk A békéért küzdő írók világnapjára. A Nemzetközi Pen Club hirdette meg 1984-ben, azzal a céllal, hogy békés úton, az irodalom eszközeivel tegyenek az embertelenség ellen. Tudtad, hogy a PEN Clubnak 1990-93 között egy magyar író, Konrád György volt az elnöke?

Jöjjön most a bevezetőben is említett lázadó kamasz, akinek teljes történetével az Irodalom és színház sétákon ismerkedhetsz meg. Paulay Edéről van szó, aki 1836. március 12-én született Tokajban. Apja, Paulay György a helyi sóhivatal alkalmazottja volt, mint sómázsamester, így a városban is közmegbecsülésnek örvendett. Ede, a család elsőszülött fiúgyermeke keresztelésekor az Eduardus Alexander Josephus Gregorius nevet kapta. Testvérei – a tokaji római katolikus egyházközség keresztelési anyakönyve szerint: Móritz Károly (1837), Lajos László (1839), Mária (1841) és Gábor János Antal (1845).

Apja a kor szokása szerint az első szülött fiút papi pályára szánja, így már 8 évesen Pestre íratja be a kegyesrendiek Budai Egyetemi Gimnáziumába. Vajon hogy érezhette magát a 8 éves kisfiú, aki talán egy házicseléd kíséretében több napi postakocsi út után – hiszen vasút még nincs – megérkezik a pesti rokonokhoz? Telnek-múlnak az évek, elérkeznek az 1848-as év márciusi történései. Vajon Ede is ott volt a tömegben, alig néhány nappal a 12. születésnapja után? Nem tudhatjuk. De, hogy Petőfi nagy hatással volt rá, az szinte biztos. Hiába hívja haza apja Edét, és íratja be Sátoraljaújhely, később Kassa katolikus iskoláiba, a fiút 16 évesen, 29 igazolatlan óra miatt kimaradtnak nyilvánították. De ezt a szülők, majd csak az iskolai év végén tudják meg a kassai iskola értesítőjéből. Addigra Ede már messze jár…

Egy karrier kezdete….

Ede, kezdetben álnéven, majd vállalva rendes nevét vándorszínésznek áll – a kor divatos lázadási szokása – és vidéki társulatoknál kezdi meg „mindenes” színházi karrierjét. Ha kell, dramaturg, vagy díszletmunkás. Vagy rendező, vagy mellékszereplő, néha főszereplő. Képzeljük el a helyi hírharangokat a piacon!
– Hallotta, Juliskám?
– Mit, Mariskám?
– Hogy a sótiszt fia…
– Melyik a négy közül?
– A legnagyobb, az Ede…
– Amelyiket papnak szánták?
– Az hát. Képzelje csepűrágó lett!
– Ne mondja! Szegény anyja!
– Ha még csak az volna a baj?! De hogy fog így férjhez menni majd a kislány?
Szóval megvolt a beszédtéma. Pláne, miután Ede 1859-ben (23 évesen) elvette a nála 7 évvel idősebb színésznőt, Gvozdanovits Júliát. Skandallum!

A vándorszínészi élet azonban igen fárasztó. Mindenféle időjárás közepette faluról falura, városról városra járni, összerakni a díszletet, előadni a darabot, szétszedni a díszletet, újra kocsira rakni, tovább menni… Közben tanulni egy új darabot, intézni az engedélyeket, szervezni a hirdetést, legközelebb hol-mikor-mi látható a társulattól. Nem csoda, ha Ede állandó társulatot keres magának és a feleségének.

A pesti Nemzeti Színházhoz szerződik és haláláig ott is marad

Szigligeti Edétől, az akkori igazgatótól kért meghallgatást, és szerződött le 1863-ban. Első szerepe Bánk bán Katona József darabjában, de a kritikusok nem tartják nagy színésznek Paulayt. Történelmi tanulmányainkból tudhatjuk, ez a kő kemény Bach-korszak. A nemzeti törekvésekre, a magyar nyelvre és színjátszásra rossz idők járnak. A Nemzeti társulata elöregedő, a színlap nem vonzó. Paulay a színpadról leül a rendezői és dramaturgi székbe, illetve, mint tehetségkutató, akkor még kevésbé ismert színészeket szerződtet a Nemzetibe. Többek között így kerül a társulathoz Jászai Mari, Márkus Emília, Ujházi Ede is.

Első rendezői munkáját 1868. március 11-én mutatják be. A darab Shakespeare Hamletje, az Arany János-féle fordítás első színpadi bemutatója. Kritikákat nem olvastam róla, de biztosan emlékezetes születésnapi ajándék lehetett. Az ezt követő 10 év kemény munkával telik. A színészet elmélete című tankönyv megírása; majd egy európai tanulmányút, a külhoni színházak szervezeti, anyagi működési struktúrájának és munkamódszereinek tanulmányozása. Ezen tapasztalatok átemelése a Nemzeti Színház mindennapjaiba, ennek érdekében küzdelem a színészekkel, a színházi dolgozókkal és az állami vezetéssel. Szüntelen megfelelni vágyás a szakma, a közönség és a saját szakmai elképzelések igényeinek. Szemléletesen 1873-ban így fogalmaz Paulay:

” […] az igazgatók szakadatlanul a molnár és fia meséjét játszák soha sem birván eleget tenni a szanaszét ágazó véleményeknek és követeléseknek.”

Rövid kitérő, hogy a fenti idézetet olvasva elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy gyerekkorom talán elsőként megtanult hosszabb szövege volt ez a kis történet. Lehet, hogy valaki a diafilm verzióját ismeri.

Mindezek mellett még ott volt a dramaturgiai és rendezői munka, majd a Színészeti Tanoda aligazgatói posztjának betöltése. 1878-ban (42 évesen), Szigligeti Ede halálát követően lesz a Nemzeti Színház igazgatója.

Itt most be is fejezem Paulay élettörténetét. Tudom, nem szép dolog, hogy nem varrom el a szálakat. Hiszen nem meséltem még a rengeteg szakmai sikerről, a magánéleti botrányokról és az 58. születésnapján bekövetkezett haláláról, ami életének igazi drámája. De akkor mit hallanál a sétán?

További irodalmi emléknapok márciusban

Március 21.: A költészet világnapja. Naima Tabet, a marokkói oktatási, kulturális és tudományos nemzeti bizottság főtitkára kezdeményezte 1998-ban a nemzetközi költészeti nap kijelölését. Az UNESCO közgyűlése március 21-ét, az északi félteke tavaszának első napjára tette ezt az emléknapot. A világnap egyik célja, hogy „költői kifejezés révén támogassa a nyelvi sokféleséget és növelje a veszélyeztetett nyelvek megismerésének lehetőségét.”

Március 27.: Színházi Világnap. 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel hívják fel a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegve a színészek, a színházi dolgozók előtt.